Pénteken temetés... nem tudom, hogyan fogom viselni, azt hiszem, elég nehezen. A legrosszabb, hogy még fel sem fogtam, mi történt, és pont az a baj, hogy majd a temetésen fog leesni, mikor meglátom az urnát meg a síró embereket... Na ezért fogok kiborulni ott és akkor. Ismerem már magam pár évtizede, hogy tudjam, hogy ez lesz. És azon agyalok, miként lehetne erre felkészülni... Valószínűleg sehogy. Már megbeszéltem a közelebbi barátokkal, hogy péntek este velük leszek, akkor talán könnyebb lesz. Vagy nem.
Nem is tudom, mit írhatnék még... A mindennapi életemre is kihat a dolog azért valamennyire, például nincs kedvem bent ülni a suliban és aktívkodni jópofin az órákon, de barátokkal és párommal szívesen vagyok, mert elfeledtetik a rosszat, ha csak átmenetileg is.
Most megint itthon dekkolok betegen, még holnap itthon leszek legalábbis, aztán szerdán megyek már szerintem. Nem mintha lenne kedvem vagy lelkierőm, de sajnos muszáj. :/
No most ennyi.. majd írok még, ha tudok valami vidámabbat is...
Bye
ZoSo
2 megjegyzés:
Szia ZoSo!
Lehet, hogy szívtelennek gondolsz emiatt, de én régóta már az élet természetes és feldolgozható folytatásaként értelmezem az elmúlást.Valahogy csak szürkébb leszek ilyenkor, de megyek tovább és csak a többi közé feltűzött pici keresztként viszem őket magammal, mert velem vannak, azóta is.
Ez 1993 nyara óta van így, én 30 éves voltam akkor, és édesapám 52 évesen hagyott itt minket...akkor valami nagyon elpattant bennem és ez a kéreg alakult ki.
Tudom jól, hogy ez nem vígasztal, de talán kicsit segít feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Szia!
Köszönöm a kedves hozzászólást, egyáltalán nem tartalak szívtelennek, én is úgy gondolom, ahogy te. Sajnos nem az első temetés lesz életemben, amin részt kell vennem... És nem is maga az elmúlás most a fő problémám, hanem a módja és ideje... Hiszen élhetett volna még, ha valaki jobban odafigyel kicsit és nem hajt túl gyorsan. Ezért nehéz elfogadni és feldolgozni... De majd túl leszek rajta, hisz az idő segít... :)
Megjegyzés küldése